Tavasz

T a v a s z

Facebook
Twitter
LinkedIn
Tavasz van odakint. Majdnem 8-10 Celsius-fok. Melengető napsütés, hó persze sehol. Még a sípályákon sem.
Komolyabb hó ezen a télen talán ha egyszer volt. Arra azért csak jó volt, hogy hógolyózhattam a két „banditával”. Marci és Zente igencsak élvezte a frissen esett, ropogós hóval való dobálózást. Igaz, hóembert nem tudtunk készíteni, mint ahogy a gyerekek azt elképzelték. Csak olyan anyagtakarékosra sikeredett, ami a pár centis hótakaróból elkészülhetett. Ember nagyságút szerettek volna a fiúk. És hogy mit tudtam kihozni az udvart fehéren betakaró hólepelből? Hát épphogy a térdemig ért. Marci meg is kérdezte: Papó, ez most gyerek hóember? És meddig kell várni, hogy olyan nagyra nőjön, mint mi vagyunk?

Egyre jobban ámulatba ejtenek azzal, hogy a velük született természetességgel nyúlnak a tévé távirányítójához vagy az okostelefonokhoz. Én is napi szinten használom mindegyiket. De ők mintha már az anyaméhben is ezzel foglalkoztak volna. A kicsi alig gagyogott még, de már átkapcsolta a tévét, ha nem tetszett a műsor. Marci mutatta meg nekem, hogy a laptopomon hol találom meg a YouTube ikonját, amikor mesét akart nézni, én meg állítottam, hogy nekem olyan nincs. Nem akartam, hogy felkiabálással zavarja az apját az emeleten. Zentét altatja, ezért nem szabad neki felkiabálni, mondtam.

Jól van, Papó, értem én – válaszolta. – De akkor meg küldjél neki üzenetet a Messengerre, vagy küldhetsz neki e-mailt is.

Bennem akadt a levegő.

Büszke is lehetnék ezekre. De csak olyan keserédesre sikeredett a büszke mosoly az arcomon.

Amíg van áram, internet, és van tévéműsor, meg működő telefon, addig talán ez a dolgok mostani rendje.

De mi van, ha nincs, wifi, net vagy áram?

A család minden tagja még olvas mesét a két banditának. Vagy éppen fejből mondjuk a régen megtanult gyerekverseket, mondókákat. Ha meg egyik sem jut eszembe, semmi gond. Rögtönzött, „saját kútfőből” merített, „szabadfogású” mondókát kapnak. Na, igazából ilyenkor nyugszom meg, ha látom, hogy ezekre mennyire felcsillan a szemük.

Úgyhogy szép, szép ez a modern és egyre inkább virtuálisan megélt világ.

De véletlenül se felejtsük, hanyagoljuk el a közvetlen, személyes kapcsolatainkat. Mint ahogyan azt sem, hogy amit csak lehet, mutassunk meg nekik az igazi, minket körülvevő világból. Lássák az eget, a földet, a madarakat, a virágokat, a magból kikelő növényeket. Érezzék azt, hogy nem csak a technika tud elégedetté tenni. Hanem a természet adja az igazi örömöt, aminek ők is, mi is a részesei vagyunk. Mert így lehetnek igazán boldogok.

A legkisebbeknek, akiknek most nyílik a szemük és az értelmük a világra, talán ez a legfontosabb. És higgyék el nekem, hogy a mi számunkra is! Annyira magukkal ragadtak az előző gondolatok, hogy majdnem elfelejtettem, miért is kezdtem el írni ezt a naplót.

Ma reggel átnéztem a szomszéd kertbe az ablakból. Azt hittem, nem látom jól odaát, a kert közepén az aranyág vesszőit. Olyan érdekes, babszemnyi fehér valamiket vettem észre a vesszőkön. Kimentem hát, hogy közelebbről is lássam. Közben találgattam, hogy mi is lehet az. Eszembe jutott, hogy talán a múltkor látott fenyőrigók vagy a csonttollúak csapata pihenhetett meg az aranyágon? Nyugodtan mosolyoghatnak . Az első ötletem az volt, hogy a pihenő madarak pottyantották tele fehér ürülékkel ezeket.
Picture of Katerina Monroe
Katerina Monroe

@katerinam •  More Posts by Katerina

Congratulations on the award, it's well deserved! You guys definitely know what you're doing. Looking forward to my next visit to the winery!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkettő − hat =